Egyszer csak jön egy mail: nem akarok-e keynote speaker lenni a tallini “Agile Saturday VII” eseményen? Jövő szombaton lesz, írják, és estig döntsek, ha lehet. Akarok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már régebb óta próbálunk egy tallini CSD tréninget összehozni, úgyhogy azért nem teljesen ismeretlenül találtak meg, de azért elég meglepő így is.
Az észt agilis közösség (“Agile Estonia”) a többé-kevésbé rendszeres meetupokon kívül rendszeresen szervez ilyen szombati agilis találkozót. Amint a nevéből is látszik, immár hetedi alkalommal az elmúlt két évben. Komoly.
A reptéren várnak: Alek Kozlov, aki a Skype csapatában foglalkozik azzal, hogy az agilis módszertant bevezesse, illetve fejlessze. (A Skype eredetileg egy észt cég, tudtátok?) Jelenleg több, mint 100 scrum team fejleszti a Skype-ot – tudom meg. Este még teszek egy rövid sétát az óvárosban. Szerencsére későn sötétedik. Ide vissza kell jönni.
A konferencia ingyenes. A kávépénzt és a helyi-ségbérletet szponzori fel-ajánlásokból fedezik. Az ebédet viszont minden résztvevő maga fizeti. Fair deal. Ma 13 előadás van, ebből két workshop, két keynote (reggel és délután – az enyém a délutáni slot) és egy exkluzív Uncle Bob videóelőadás. Mindegyik angol nyelven. Mivel sok norvég, orosz, ukrán, lett, svéd él és dolgozik itt, az IT nyelve az angol. Jó ez, vagy rossz? Nekem most jó. Több, mint kétszázan regisztrálták magukat, és saccra legalább 150-en el is jöttek. (Észtország lakossága 1.3 millió fő.) “Szerencsére rossz az idő a hétvégén” – mondja az egyik szervező. “Ha melegebb lenne, és szépen sütne a nap, kevesebben lennének. A legjobb az, amikor kora tavasszal vagy késő ősszel tartjuk az összejöveteleket. Akkor többen vannak” – teszi hozzá. Később valaki elmeséli a klasszikus észt viccet is: “- Hol voltál tavaly nyáron vakációzni? – Sehol. Azon a napon épp dolgoznom kellett.”
Ebéd közben Alekkel beszélgetek az agilis “coachkodásról”. A cég, ahol ő is dolgozott a Skype előtt (és ahol jó páran a szervezők közül dol-goznak most is), érték-alapú árazást alkalmaz. Nincs óradíj, nincs napidíj. Kitűznek egy célt az ügyféllel közösen, adnak rá egy árat, aztán hajrá. Innentől fogva mindenki abban érdekelt, hogy minél hamarabb elérjék a célt. Win-win. Pénzvisszafizetési garanciával dolgoznak. Ha az ügyfél elégedetlen, nem kell fizetnie / visszakapja a pénzét. Eddig még senki sem élt ezzel. Ez jó reklám.
Jók az előadások összességében. Nyilván nem egy nagy nemzetközi konferencia szintjére kell gondolni, de teljesen élvezhető. Én az agilis tesztelésről beszélek. Ezúttal kód-demó nélkül. “The Hitchhiker’s Guide to Agile Testing” – ez a címe. (Az előadásokat a lett agilisták rögzítik videóra, nemsokára bárki megnézheti.)
A konferenciaprogram after-partyval folytatódik. Sokan átjönnek a szom-szédos bárba. Vagyunk vagy 20-30-an. Éhes va-gyok. Rendelek egy grill-ezett sertésszeletet kö-rettel, desszertet, amit nagyon ajánlanak az itteniek, és egy sört. 8 és fél euró. Korrekt. Gyorsan meg is hívom a beszélgetőtársaim egy kör italra.
Beszélgetünk. Klasszikus témák: finnugor gyökerek, jártam-e már…, jártak-e már… Próbálom kideríteni, mi a titka az észt IT fejlettségnek. “Kis ország, kis piac” – mondják. “Rá vagyunk kényszerítve, hogy a legjobb technológiákat használjuk a leghatékonyabb módszerekkel.” Jól hangzik, de nehéz elhinni. Tovább kérdezgetek. “Tudod, te, hogy itt az átlagemberek milyen technikát használnak?” – kérdezik. “Itt telefonon keresztül lehet menetrendet lekérdezni. Parkolójegyet venni…” OK, eddig mi is jók vagyunk. “…vonatjegyet venni… ” Alakul. “…szavazni… ” Oh. “…digitálisan aláírni, és akár céget is lehet alapítani 15 perc alatt.” Upsz. Csendben hallgatom. “A személyimen két kulcspár van. Az egyikkel tudom azonosítani magam, a másikat használhatom digitális aláírásra. Tudod, az emberek itt elég furcsák” – teszi hozzá, szinte magyarázkodóan. “A németországi technológiát akarják, de török árakon.”
Egy borostás emberrel beszélgetek. Pár éve saját fejlesztőcéget vezet egy barátjával közösen. Most 18-an vannak. Kérdezem, hogy megy az üzlet. “Igazán jól. A helyzet az, hogy nem is mindig tudunk minden igényt teljesíteni. Mondhatjuk úgy is, hogy sorban állnak az ügyfelek.” Megtudom, hogy helyi, illetve régiós (svéd, orosz, cseh, stb.) ügyfeleknek dolgoznak. Itt is a siker titkát próbálom megfejteni. “Biztosan olcsó a munkaerő” – próbálom szájába adni a választ. “Igazából nyugat-európai árakon dolgozunk, úgyhogy nem ez a legfontosabb. Sokkal fontosabb a minőségi munka, és a gyors reakció.” – meséli. “Amit mi megoldunk két hét alatt, azon más, kevésbé agilis cég két évet dolgozik.” Azért ez valószínűleg kicsit túlzás, de már túl vagyunk pár körön, úgyhogy ráhagyom. Talán ezért, talán más okból, de felajánlja, hogy ha legközelebb jövök – akár családdal – szívesen elvisz minket, és megmutatja a vidéket. Az észtek számára nagyon fontos a természet. Élni fogok a felajánlással, az tuti.
Arkadi Shishlovval, a lett agilisták oszlopos tagjával az open-source projektek világáról és a UI automatizálásról beszélgetünk. Neki VoIP projektjei vannak. Nem rossz. Aztán csatlakozik hozzánk Tero Hurskainen
, a viking kinézetű finn (nem merem mondani neki, úgy tudom a vikingek a norvégok ősei – minden-esetre az árusok árulnak vikingruhás észt babákat is). Hét nyelven beszél, kriminálszociológiát tanult. Volt kidobóember is, de fegyverszakértő és lö-vészetoktató is egyben. Észtország második leg-jobb sportlövője. Egyéb-iránt iOS fejlesztő és az utóbbi időben agile coach. Van miről beszélni vele. A végén még a sámánok és a tábori lelkészek is szóba kerülnek.
Később másokkal megint más dolgokról beszélgetünk. A legnagyobb meglepetés számukra, hogy hogyan lehet, hogy egy .NET-es fejlesztő (mármint én) ennyire benne van az agilis dolgokban. Kicsit úgy érzem magam, mint a viccben: “Jéé, beszél!” Itt nem nagyon divatos a Microsoft vonal. A Skype-tól is többen elmentek, amióta a Microsoft (ham-ham) megvette. Bár azt mondják, továbbra is elég nagy önállósággal rendelkezik az MS-en belül. De azért vannak változások.
Lassan közeleg az éjfél, lelépek. A kemény mag, kb. 10 ember még marad. Elbúcsúzok mindenkitől. Mindenki köszön mindent: ők, hogy eljöttem; én, hogy itt lehettem. Jó volt. Utolsóként Hanno Jarvet, a Galla-humorú és dermesztően éles eszű üzletember búcsúzik tőlem (persze nem magyarul): “Viszlát, vértestvérem!” Csak mosolygok. Még találkozunk.
(fotók: Ernest Bondarenko)
)